Az angol nyelvben megkülönböztetünk független és függő tagmondatokat.

A leggyakoribb tagmondattípus a deklaratív független tagmondat. Ez tipikusan két részből áll, az alanyból és a igei frázisból. (Mint tudjuk a frázisok azok a szavak egy olyan csoportja ami úgy viselkedik mintha egy szó lenne az adott szófaj típusból.)

Ezt a klasszikus magyaros nyelvtani terminológiában az alany állítmánynak hívjuk ugyebár.

Az alany általában egy főnévi frázis is egyben, az igei frázis pedig különböző kiegészítéseket tartalmazhat, amik legtipikusabban nyelvtani tárgyak szoktak lenni. Az angol ugyebár egy SVO nyelv, amit a subject verb object sorrendnek a rövidítése. Tehát az tárgy általában az igei frázisban található.

Ugye azt is sokan tudják hogy egy ige lehet tranzitív vagy intranzitív, ami azt jelenti hogy befogad-e egy tárgyat vagy nem. Tehát például a „he cried”, vagyis „ő sírt” az egy intranzitív ige, mivel nem tudunk tárgyat csatolni hozzá.

A tranzitív igékre is mondunk egy példát: „Mary hit John” vagyis „Mari megütötte Jánost”. Ebben az esetben a János nyilván a tárgy.

Sőt, az angolban vannak olyan igék is amelyek két tárgyat fogadnak be, ebben az esetben az indirekt tárgynak hívjuk a másodikat. Pl. „I lent John my pen” vagyis „kölcsönadtam Jánosnak a tollam”.

Az angol mondatokról nagyon fontos elmondani, hogy a magyar nyelvvel ellentétben TILOS kihagyni a mondatban az alanyt. Ezt alacsonyabb szintű angol tanulók gyakran elhibázzák. Vagyis az angol megköveteli hogy minden mondatban legyen egy alany amit explicite ki kell mondani, akkor is ha a kontextusból nyilvánvaló lenne, sőt akkor is ha jelentés nélküli és csak jelképes szerepet tölt be. Ilyen alanyt akkor használunk ha amúgy nem lenne alanya a mondatnak. Ezt pl. egy hamis személyes névmással szoktuk elvégezni, pl. amikor az időjárásról beszélünk. „It gets very hot in the Summer”. Vagyis „nyáron nagyon meleg lesz”.

Kivételt képeznek a felszólító mondatok, mivel az angol nyelvben úgy jelezzük hogy egy mondat felszólító, hogy kihagyjuk az alanyt.