Sokan tudják hogy az amerikai angol az egyszerűsítésre törekszik és gyakran elhagyja a „helyes” igeidőket és valahogy máshogy mondja azt amit a brit nyelvtanban megtanultunk.

Ezekről érdemes tudni a nyelvet tanulóknak, hogy ne érje őket meglepetésként és tudjanak róla. Én is meg szoktam említeni ezeket a különbségeket amikor ezeket az igeidőket tanítom.

Egy jó példa a feltételes mód használata az amerikai angolban. Ugye alap esetben a második feltételes mód esetében egyszerű múltba fejezzük ki magunkat (If I were rich), a harmadik feltételes módban pedig past perfectben (If you had stayed). Azt kell tudni hogy a mai modern amerikai angolban ezeket a közember nagyon gyakran a would és a would have-re cseréli le.

Írásban még egyelőre elkerülik ennek a használatát mivel értelmiségi körökben nem tartjuk teljesen helyesnek, de ennek ellenére szóban ez egy majdnem teljes mértékben elterjedt fordulat az egész amerikai társadalomban. Valamint vannak már olyan források is amik az új verziót már helyesnek is mondják.

Egy másik téma amit meg kell említeni az a jelen idejű kötőmód. Tehát például „she demanded that he come home”, tehát a hölgy megkövetelte hogy jöjjön haza. Ilyen esetben a brit angolban nem használnánk a kötőmódot, ami egyébként külalakban az infinitív formával egyenlő. Helyette valami olyasmit mondanánk hogy she demanded that he should come home, tehát egy segédigét használnánk. Ez a jelenidejű kötőmód a 20. században kikopott az angolból.

Nem teljesen az igeidők kérdése de egy fontos nyelvtani téma az alany és ige egyeztetése az egyes szám és többes szám esetében. Azt lehet elmondani hogy az amerikai angolban az csoportos főnevek majdnem minden esetben egyes számúnak számítanak. Tehát például the „family was on holiday”. Egyetlen egy kivétel van erre a tendenciára, az az eset amikor azt szeretnénk hangsúlyozni hogy egy csoport tagjai külön külön fognak cselekedni, pl. egy sport csapat esetében.

A britek esetében el lehet mondani hogy inkább a többes szám jellemző az ilyen esetekben.